Ajlik Csenge neve egyre ismerősebben cseng a kortárs magyar irodalom világában. Fiatal kora ellenére költészete mély érzékenységgel, spirituális szemlélettel és a természettel való szoros kapcsolódással szólítja meg olvasóit. Első kötete, Madár mindig, friss hangként jelent meg az irodalmi palettán.
Ebben az interjúban bepillantást nyerhetünk alkotói világába, inspirációiba, mindennapjaiba és jövőbeli terveibe. Következzenek kérdéseink Ajlik Csengéhez, egy fiatal költőhöz, akinek soraiban ott lüktet az őszinteség, a természet és a lélek csendje.
Személyes kezdetek és inspirációk
Hogyan találtál rá a költészetre, mi indított el ezen az úton?
Ez mindig egy olyan kérdés, amire nem igazán tudok konkrét választ adni. Nem gondolom, hogy én találtam volna rá a költészetre, sokkal inkább fordítva történhetett. Az ember azonosulni kíván, azt szeretné, hogy megértsék. Én is ezt a megértettség érzést kerestem, de nem tudatosan. Csak azt tudtam, hogy össze vagyok zavarodva, rengeteg gondolatom van, és ezek egymásba folynak, összemosódnak, ezáltal egyre nehezebb megnevezni őket.
Kényelmetlen ez az érzés, de amikor olyan szöveget olvasok, ami kitisztítja a bennem zajló érzelmi folyamatokat, akkor megkönnyebbülök. Ezek a szövegek először főleg versek voltak.
Már fiatalon elkezdtél verseket írni. Mi volt az első élmény, ami arra késztetett, hogy papírra vesd a gondolataid?
Rengetegszer voltam szomorú és magányos. Nem értettem miért érzek magányt, amikor sok ember szeret, és én is szeretem őket. Meg szerettem volna érteni miért érzem azt, amit érzek. Valahogy nekem az írás volt akkor is az eszközöm erre. Azt éreztem a folyamat közben könnyen elmélyülök, nem gondolkodok, csak pakolom a betűket egymás után. Nem agyalom túl, hogy mit „kellene” írni. Ez egy őszinte folyamat, az eredmény nem fontos, csak az, hogyan hat rám, amikor csinálom. Például úgy is hathat, hogy nem érzem a magányt.
A magány nem múlt el, de nagyon megszerettem, azt mondanám, ez az érzés nekem olyan, mint egy szívós, kigyomlálhatatlan gaz, aminek nagyon szép a virága…
Tanulmányaid során keleti kultúrákkal is foglalkoztál. Ez hogyan formálta a gondolkodásodat és az írásmódodat?
Igen, foglalkoztam vele egy darabig, kínaiul is beszélek. A gondolkodásomra sokat hatott az, hogy jobban megismerkedtem a buddhizmussal és rendszeresen gyakoroltam jógát A Tan Kapuja Buddhista Főiskolán, annak ellenére, hogy nem ott végeztem a fő tanulmányaimat. Kivételes élmény, amikor az ember megismerkedik az igazi, saját csendjével. Szerintem ez az ismerkedés is formálta az írásmódomat, de csak minimálisan.
Nemrég jelent meg első köteted, a Madár mindig, ami hatalmas mérföldkő egy fiatal költő életében.
Mit jelentett számodra ez a megjelenés, hogyan élted meg ezt az időszakot, és milyen érzés volt kézbe venni a saját könyvedet?
Mit jelentett számomra? Önfelvállalást. Azt éreztem, innen már nincs visszaút – nem is kell, hogy legyen egyébként – hiszen rengeteg dolgot éltem meg és éreztem át, ahhoz, hogy ez megszülethessen. Azt éreztem elérkezett az ideje az első kötetnek, annak, ne csak az irodalmi folyóiratokban és antológiákban olvassanak az emberek. A költészetem viszont rengeteget láttat abból, aki igazán vagyok, szóval ijesztő is volt. Sokszor megkérdeztem magamtól tényleg ér-e annyit a művészet, hogy esetlegesen céltáblává tegyem magam? A válasz az, hogy igen.
Ezzel szerintem részben a második kérdésedre is választ adtam: izgatottan, de kissé félve éltem meg. Amikor először elküldte nekem a nyomda a borító próbanyomatát, már akkor eléggé különös érzéseim voltak. Nem igazán éreztem semmit, azon kívül, hogy „igen, ez olyan, amilyennek elképzeltem, olyan, amilyennek lennie kell”. Amikor megérkeztek postán az első tiszteletpéldányok, akkor teljesen leföldeltnek, stabilnak éreztem magam. Minden félelmem elillant azonnal. Tudom, hogy ez a kötet nem tökéletes. És nagyon örülök neki, mert lényegében semmi sem az.
Miért éppen a „madár” motívumot választottad a kötet címének? Mit jelképez számodra?
Ezt elég hosszú lenne kifejteni, röviden viszont nem tudom kikerülni a közhelyeket ezzel kapcsolatban.
Sok oka van, szerintem a kötet tökéletesen átadja, milyen is úgy élni, hogy folyton az égboltot kémleled, valami nagyobb, valamilyen isten igazságát kutatva. Tetszik a madarakhoz társított szabadság, de lehet csak az fogott meg bennük, hogy ők férnek a legközelebb az istenekhez. Ha lehet ilyet mondani.
A kötet megjelenésével egy új korszak is kezdődött az életedben? Ha igen, miben érzed a változást magad körül és önmagadban?
Mondhatjuk így, igen. Szakmailag jobban felpörögtek a dolgok. A Móricz Zsigmond ösztöndíj keretei közt írom a következő könyvemet, ami egy kisregény lesz. Mindeközben közreműködője vagyok több művészi projektnek is, meglátom ezek hova visznek. Kaptam most több felkérést is, van, ami felolvasás/bemutatkozás. Egyik ilyen lesz a Tokaji Írótáborban való beszélgetés. A mostani legizgalmasabb egy parfümmárkával való közös munka. Öröm, hogy átélhetem, milyen sok helyen tud érvényesülni a költészet.
Magamban talán az változott, hogy jobban vállalom magam. Nem szerettem, és talán nem is nyilatkoztam magamról eddig úgy, hogy költő vagyok.
Alkotás és inspiráció
Honnan merítesz ihletet: inkább a belső világodból vagy a körülötted lévő környezetből?
Érdekes dolog ez az ihletettség. Sok forrása akadt az évek során az ihletemnek. Nem szeretném ilyen sokszor ismételni magam, de most tényleg a magány az úr nálam. Szeretem, hogy kicsit keserű, de azt is szeretem, hogy teljességet érzek benne. Sokat vagyok egyedül, kívánom is az egyedüllétet – az átlagos embernél szerintem jóval gyakrabban – mert én akkor hallom, pontosan mit is kell leírnom. Ez egy spirituális gyakorlat, ha nagyon szeretnénk, nevezhetjük egyfajta meditációnak.
A körülöttem lévő környezet is rengeteget ad természetesen. Talán az elmúlt időszakban nagyobb hangsúlyt kapott az utazás, mint az egyhelyben maradás. Ezt próbáltam magamévá tenni.
Irodalmi élet és közönségkapcsolat
Milyen érzés élőben, közönség előtt felolvasni a verseidet?
Éteri és intim. Olyan, mintha az emberek hallanák, ahogy magamban imádkozok.
Számodra a költészet inkább önkifejezés vagy párbeszéd a külvilággal?
Önkifejezés, párbeszéd az univerzummal, vagy ha valakinek így jobban tetszik, azzal az igazsággal/istennel, akit én ismerek és szeretek.
Mennyire és milyen formában tartod a kapcsolatot az olvasóiddal?
Nagyon nagyra értékelem az olvasóimat. Hálás vagyok nekik, de ami a legjobb, nagyon tisztelem őket. Sok emberből elég mély érzéseket váltott ki a versek egy része, és volt rá példa, hogy hosszú üzenetekben meséltek arról, az adott érzés az ő életükben hogy jelenik meg. Teljes részletességgel osztották meg a nagyobb fájdalmaikat, ami nem kis bátorságot igényel…
Jövő, tervek és álmok
Milyen terveid vannak a közeljövőre? Készül esetleg új kötet?
Igen, ahogy említettem, most egy kisregényen dolgozok, amit szeretnék év végéig befejezni. Meglátjuk. Valahogy most a versek a zene felé terelnek, összművészeti munkák, érdekes felkérések és projektek felé. Szóval egyelőre ezt most élvezem, kíváncsi vagyok, mit hozok/hozunk ki belőle a többi művésszel.
Hogyan látod magad tíz év múlva: mivel fogsz foglalkozni, hol képzeled el magad?
Magamból kiindulva lehetek siklóernyős pilóta teljes állásban vagy felszolgáló valahol egy óceánparti kávézóban. Ezt csak azért mondom így, mert elég sok életforma vonz, nem nagyon tudok megülni a fenekemen. Tíz év rengeteg idő, azalatt még rengeteget változok. Különböző emberek különböző kapcsolódásokkal különböző irányokba terelnek majd… Ami tuti, elég hirtelen vagyok. Már több példa volt rá, hogy egy hét leforgása alatt felforgattam az addigi életemet, hogy belekezdjek valami teljesen újba. Ami biztos – hogy azért válaszoljak a kérdésedre – az írás, a szavakkal való alkotás örök. Emellett pedig szeretnék létrehozni egy erdei alkotóházat művészeknek és „művészkedni vágyóknak”.
Van úgynevezett „alkotói bakancslistád” amit mindenképpen el akarsz érni a művészet területén?
Ha prózáról van szó, arra mondjuk kíváncsi lennék, hogyan nézne ki film formájában az egyik könyvem. De talán ez is elhanyagolható, csak az őszinteség maradjon meg mindig. A bakancslistámon inkább az szerepel, mi az, amit semmiképp sem akarok. Nem szeretnék azért írni, mert kell. Olyan témában alkotni, aminek éppen húzóereje van, de engem abszolút hidegen hagy. Nem szeretnék vadászni az olvasókra. Azt szeretném, ha az lennék mindig, aki éppen vagyok, és az ebből születő alkotások segítenék azokat, akiknek éppen szükségük van rá. Ha ez egy ember, akkor egy. Ha egy millió, akkor egy millió. Lényegtelen. A segítség nem számszerűsíthető.
Ajlik Csenge verseiben és szavaiban mintha az emberi lélek legbelsőbb hangjait hallanánk. Költészete túlmutat a papíron, ahogy a beszélgetés végére érünk, egyértelművé válik, hogy számára a költészet nem csupán alkotás, hanem őszinte, érzékeny és harmóniára törekvő útkeresés.
Alkotásai és gondolatai inspirációt adhatnak mindazoknak, akik nyitott szívvel figyelnek. Az interjú nemcsak bepillantást enged alkotói világába, hanem gondolatai inspirálnak és tanítanak is. Ha szeretnéd figyelemmel kísérni és mélyebben megismerni Ajlik Csenge költészetét, látogasd meg saját weboldalát: www.verslevelek.hu.
Ezúton is hálásan köszönjük Csengének, hogy időt szánt erre a beszélgetésre, és ilyen nyitottan, tisztelettel és őszinteséggel osztotta meg velünk gondolatait. Sok sikert kívánunk neki a jövőben és reméljük, hogy lesz alkalmunk még sok hasonló beszélgetésre Vele! Köszönjük!
Fotó: Kisgergely Panka Bianka
