Az elmúlt években egyre több vita bontakozik ki Európa-szerte arról, hogy hol húzódik a határ a gyermekbarát szemlélet és a felnőttek nyugalomhoz való joga között. Több felmérés és vendéglátóipari szakmai elemzés is arra jutott, hogy a prémium éttermek vendégeinek jelentős része elsősorban az élményért, a csendért és a zavartalan környezetért fizet – és kifejezetten zavarónak tartja, ha ezt kisgyermekek zajos jelenléte bontja meg.Nem véletlen, hogy egyre több országban jelennek meg gyerekmentes (child-free) éttermek, felnőttbarát szállodák és wellnesshelyek, amelyek nem tiltani akarnak, hanem választási lehetőséget kínálnak. A kérdés tehát nem az, hogy „szeretjük-e a gyerekeket”, hanem az, hogy minden térnek ugyanarra kell-e szolgálnia.
Az alábbi írás ennek a vitának az egyik nézőpontját mutatja meg – azt, amelyről ritkábban beszélünk nyíltan.
Amikor a nyugalom pontosan négy percig tart
Nem, nem a gyerekeddel van a baj. Ő csak egy gyerek. A baj veled van, kedves szülő, aki azt hiszed, hogy a világ egyetlen hatalmas játszótér, és nekünk, többieknek kötelességünk elolvadni attól, hogy a csemetéd a rántott húst a szomszéd asztalhoz dobálja.
Szombat délután van. Egy nehéz hét után végre van másfél órám magamra. Beülök a város egyik elegánsabb kávézójába/éttermébe, rendelek egy túlárazott, de finom kézműves kávét, és kinyitom a könyvemet. A nyugalom egészen pontosan négy percig tart.
Ekkor ugyanis megérkezik a „Modern Család”.
A „szabad nevelés” ára mások türelme
Apa, aki már a belépéskor a telefonját nyomkodja, és Anya, aki egy babakocsival próbál manőverezni az asztalok között, miközben a nagyobbik, hároméves forma gyerek már visítva rohan a pult felé. A pincérek mosolya lefagy, a vendégek összerezzennek. De a szülők? Ők nem szólnak rá a gyerekre. Ők „szabad nevelést” alkalmaznak. Ami a gyakorlatban annyit jelent: „Lusta vagyok nevelni, tűrje el a társadalom helyettem.”
A gyerek nem kutyus, de a szabályok kellenek
Félreértés ne essék: nem vagyok gyerekgyűlölő. A gyerekek csodálatosak – a játszótéren, az óvodában, a gyerekbarát éttermekben és otthon. De miért vált általánossá az a nézet, hogy egy síró, hisztiző, rohangáló kisgyereknek helye van egy gyertyafényes vacsoránál vagy egy csendes kávézóban?
Amikor kifizetek 15 ezer forintot egy vacsoráért, vagy 2000 forintot egy süteményért, akkor nemcsak az ételt fizetem meg. Megfizetem a hangulatot, a nyugalmat és a környezetet. Ha én elmennék egy játszótérre, beülnék a homokozó közepére, és elkezdenék hangosan telefonálni üzleti ügyekben, miközben a gyerekek játszani próbálnak, a szülők joggal hívnának rendőrt vagy zavarnának el.
Akkor miért érzik úgy a szülők, hogy ők behozhatják a játszótéri hangulatot a felnőttek terébe?
A „falu neveli a gyereket” hazugsága
A kommentelők most biztosan nekiállnak majd gépelni: „Bezzeg neked nem volt gyerekkorod!” vagy „Hol a toleranciád?”.
A tolerancia ott ér véget, ahol az én pihenéshez való jogom sérül. A modern, „gyermekközpontú” társadalom átesett a ló túloldalára. Ma már ott tartunk, hogy ha csúnyán nézel a gyerekre, aki éppen a kabátodat rugdossa a székről, te vagy a szívtelen szörnyeteg.
Child-free éttermek: diszkrimináció vagy jogos igény?
Ideje lenne bevezetni – és nem diszkriminációnak, hanem piaci igénynek hívni – a „Child-free” (gyerekmentes) övezeteket. Olyan éttermeket, szállodákat és kávézókat, ahová 12 (vagy legalább 6) éven aluliak nem léphetnek be.
Nem azért, mert utáljuk őket. Hanem azért, mert a felnőtteknek is jár a kikapcsolódás anélkül, hogy a Bogyó és Babóca főcímdalát kellene hallgatniuk a szomszéd asztaltól üvöltő tabletről.
Kedves szülők, most őszinte leszek
Kedves Szülők! Ha nem tudtok viselkedni a gyereketekkel, vagy a gyerek (érthető módon) még nem érett meg arra, hogy egy órát csendben üljön: maradjatok otthon, vagy menjetek a Mekibe. Ott van játszósarok. Az én asztalomnál viszont nincs.
Üdv,
Rita – egy vendég, aki úgy érzi: a nyugalomnak is jár hely a vendéglátásban.
Hol a határ a tolerancia és a káosz között?
Ezt a kérdést ma egyre többen teszik fel a vendéglátásban – vendégek, dolgozók, sőt maguk az étteremtulajdonosok is. Nem könnyű rá egységes választ adni, mert különböző élethelyzetek, elvárások és tapasztalatok ütköznek.
Ez az írás sem végső igazságot akar kimondani, inkább teret ad egy olyan nézőpontnak, amely ritkábban kap hangot.
