Ami ma már szinte minden étteremben ismerős.
Megérkezik a számla. Rajta a végösszeg. Rajta a szervízdíj. Aztán jön a bankkártya-terminál, és villog a kérdés:
„Mennyi borravalót ad?” – 5%, 10%, 15%?
És ott áll a vendég. Zavarban. Feszengve.
Most akkor mi történik?
Már fizettem a szervízdíjat. Akkor ez még miért van itt?
De álljunk meg egy pillanatra. Miért a vendég feladata kipótolni egy alkalmazott bérét? Miért lett társadalmi elvárás az, ami valójában munkáltatói felelősség?
A borravaló eredeti szerepe – és ami mára lett belőle
A borravaló eredetileg jutalom volt. Extra figyelemért, kedvességért, rugalmasságért. Nem kötelező elem, nem rejtett bérkiegészítés. Mára azonban a vendéglátásban sokszor elvárt pótlék, amit a vendég lelkiismeretére bíznak.
A probléma ott kezdődik, amikor:
- a pincér nem tud megélni borravaló nélkül,
- a vendég szorong, mert nem tudja, mennyi az „elég”,
- a tulajdonos pedig hátralép, mondván: „ott a borravaló.”
Ez már nem gesztus. Ez rendszerhiba.
Szervízdíj a számlán – majd a terminál újra kér
A legabszurdabb pillanat nem az asztalnál történik, hanem a fizetésnél.
A vendég látja a számlán a szervízdíjat – elvileg a kiszolgálás ellenértékét. Aztán a terminálon megjelenik az automatikus kérdés: „Mennyi borravalót ad?”
Jogos a kérdés:
Ha a szervízdíjat már kifizettem, akkor most miért kell újra döntenem?
Ez borravaló? Extra borravaló? Udvariassági pótlék? Lelkiismereti adó?
A helyzet kellemetlen, mert a döntés nyilvánosan, a pincér jelenlétében történik. Egyetlen gombnyomás, amit sokan nem mernek nullára állítani – nem azért, mert elégedetlenek, hanem mert nem akarnak kellemetlen helyzetbe kerülni.
Na de a szervízdíjat megkapja a pincér?
Ez az a kérdés, amit a terminál soha nem tesz fel.
A vendég joggal gondolja: „ha szervízdíjat fizetek, az a személyzethez kerül.” A valóság viszont ennél jóval ködösebb.
Van, ahol:
- a szervízdíj teljes egészében a dolgozóké,
- van, ahol csak részben,
- és van, ahol egyáltalán nem, hanem a működési költségeket fedezi.
A legtöbb vendég erről semmilyen tájékoztatást nem kap. Így fordulhat elő az abszurd helyzet, hogy a vendég kétszer fizet, miközben nem tudja, hogy az első körben egyáltalán a pincérhez került-e bármi.
Miért lett a vendégből „rejtett munkáltató”?
Tegyük fel a kérdést nyíltan:
Miért a vendég fizeti meg azt, amit a tulajdonosnak kellene?
Egyetlen más iparágban sem természetes, hogy:
- a vásárló dönti el az eladó fizetésének egy részét,
- a szolgáltató jövedelme az ügyfél hangulatától függ,
- a munkabér nem kiszámítható, hanem szerencsejáték.
A vendéglátásban ez mégis normalizálódott. A borravaló – és most már a terminálon feltett kérdés is – láthatatlan bérkompenzációvá vált.
A pincér oldaláról: szabadság vagy kiszolgáltatottság?
Sokan mondják: „A borravaló motivál.”
Mások viszont azt: „A borravaló kiszolgáltat.”
A valóság árnyalt:
- Egy jó nap → jó bevétel
- Egy rossz nap → minimális jövedelem
- Betegség, szabadság, csendes időszak → bevételkiesés
Ez nem bónusz. Ez bizonytalan megélhetés – és a terminálon villogó kérdés ezt minden fizetésnél újra emlékezteti.
A vendég oldaláról: fizetés helyett feszültség
A vendég nem ellenség.
Mégis gyakran úgy érzi:
- ha nem ad borravalót, „fukar”,
- ha ad, akkor duplán fizet,
- ha szervízdíj is van, akkor nem tudja, mi az elvárás.
Az étkezés lezárása nem megnyugvás, hanem kellemetlen döntési helyzet.
Létezik más modell? Igen.
Egyre több helyen kísérleteznek:
- borravalómentes rendszerrel,
- fix, tisztességes bérekkel,
- átlátható árakkal, terminálkérdés nélkül.
Igen, az ár magasabb lehet – de legalább nincs kétszeri kérdés, kétszeri fizetés és kétszeri feszengés.
A valódi kérdés
Nem az, hogy adunk-e borravalót.
Hanem ez:
Miért kell egy szervízdíjat tartalmazó számla után még a terminálon is dönteni a pincér béréről?
Amíg erre nincs egyenes válasz, addig a borravaló nem kedvesség, hanem rendszerszintű zavar.
A borravaló eltörlése – és a terminálon feltett kérdés megszüntetése – nem a pincérek ellen szól.
Hanem egy tisztább, őszintébb rendszerért.
Megosztó? Igen.
Ismerős? Mindenkinek.
Ideje kimondani? Most.
