A karácsonyi időszakban mintha egy kicsit hangosabb lenne körülöttünk a világ– a rohanás, a programok, az elvárások –, közben pedig egyre erősebben vágyunk arra a bizonyos csendre és békére. Egy dallam képes átölelni, megnyugtatni, összekötni, és néha pontosan ott talál meg minket, ahol a szavak már elfogytak. Azonban nemcsak az ünnepek idején, hanem a mindennapokban, a gyereknevelés során is kulcsszerepe van a zenének és az együtt, figyelemmel megélt időnek.
Herczeg Flórával beszélgetünk a zenéről, a karácsonyról és azokról a pillanatokról, amelyek igazán számítanak. Szóba kerül a Ringató foglalkozások ereje a gyermeknevelésben, és az is, hogyan válhat a zene a mindennapok láthatatlan, mégis életre szóló erőforrásává.
Ahogy telnek az évek, a zenéhez fűződő viszonyunk is változik. Te mit gondolsz erről? Hogyan változott a zene szerepe a te életedben?
Ez nagyon érdekes kérdés, mert, hogyha valakinek ez a szakmája, akkor kevésbé tekint rá így, vagy nem teszi fel magának ezt a kérdést. Én egyébként szerencsésnek tartom magam abból a szempontból, hogy én nagyon tudok közönség lenni. Egy koncerten például, előfordul, hogy szakmázok, de annyira jól tudom magam érezni, hogy teljesen ki tudok kapcsolni. Nem az van, hogy mindig a produkciót nézem, meg a zenészeket, hanem egyszerűen élvezem, és egyébként ezt egy nagyon jó dolognak tartom. Legalábbis én úgy érzem, hogy ez jó, hogy a munkámon belül is ki tudok kapcsolódni.
Egyébként volt olyan időszak is az életemben, amikor nem így volt. A gyermekeim születése előtt még, aki a Petőfi Rádióban magyar előadóként benne volt, az számított, vagy az ilyen „presztizs” kérdés volt. Nagyon szerettem volna ezt elérni, és volt egy vágyam, hogy majd befutunk az akkori zenekarommal. Egy törekvés, amiben elképesztő sok erő, és görcs, és akarás volt. Utólag visszagondolva pedig nagyon sok hiba is volt benne egyébként. Nem a zenében, inkább a koncepcióban, hogy is mondjam, talán a hozzáállásban. Emlékszem, hogy mentek az akusztik A38 koncertközvetítések éjszakánként, és én képtelen voltam odakapcsolni. Annyira fájt, mert úgy éreztem, hogy nekem ez nem sikerült. Akkor távol voltam ilyen értelemben a zenétől, vagy jóval távolabb, mint most.
Mennyire meghatározó, ha már egészen kisgyermekkorban találkozunk a zenével?
Azt gondolom – és bár nyilván az én szüleim részéről ez nem egy tudatos zenei nevelés volt, hanem egyszerűen belenőttünk ebbe, hiszen anyukám zenetanár volt –, hogy ennek az egésznek az a lényege, hogy ha egy gyerek minél kisebb korától találkozik élőzenével, ez olyan mély lenyomatot képez a lélekben, ami egész életre elkíséri. Itt nagyon fontos hangsúlyozni, hogy nem felvételről, nem YouTube-ról lejátszott, hanem valódi, élő emberi hanggal, akár a szülei hangján keresztül is.
Nem is feltétlenül emlékszünk erre, mert azért az első három évből kevés emléke van az embernek, viszont attól, hogy nem emlékszünk rá, az még lenyomatként ott van. Például-picikorban, ahogy a Ringatón is csináljuk, hogy az életkornak megfelelő zenei ingerekkel vesszük körbe a gyerekeket. Ez úgy gondolom, hogy egy olyan muníció az életre, amit nem is tudom, hogy mivel tudnék összehasonlítani. Nyilván bármelyik művészeti ágra igaz ez, ugyanúgy az olvasásra, vagy a festésre, vagy bármilyen képzőművészeti tevékenységre.
Ez egy eléggé láthatatlan muníció, de nem tudjuk, hogy az életünkben mikor ütnek be ezek a dolgok majd az évek során. Már magzati kortól van ennek jelentősége, hiszen amikor a várandós édesanya énekel, vagy zenét hallgat, arra rezonál a testünk, és ezeket már a gyermek az édesanyja hasában is érzékeli. Ráadásul a Ringató foglalkozásokon nagyon sok altatót is szoktunk énekelni. A Ringatónak van egy könyve is, amiben csak altatódalok vannak, és ha az elejétől kezdve dudorászunk gyermekünknek, és dudorászhatunk ilyeneket is, de egyébként bármit, mert maga a hang ami nagyon-nagyon fontos.
Miben különbözik a minőségi zene hatása a gyerekekre a háttérzajként szóló, gyorsan fogyasztható zenétől?
Egyre inkább próbálunk nagyon tudatos szülők lenni, és én ahhoz szoktam ezt hasonlítani, hogy ha tudatosan odafigyelünk arra, hogy mibe öltöztetjük, és mit adunk enni a gyereknek – amikor már a hozzátáplálás kezdődik, meg már egy egy-két éves gyereknek, aki mindenfélét eszik –, tehát hogyha erre nagyon odafigyelünk, akkor a vizuális ingerekre, vagy a zenére, amik szintén körülveszik a gyereket, ezekre miért nem figyelünk oda? Miért tűnik kevésbé fontosnak? Ez olyan érdekes. Pedig nagyon is fontos.
Azt szokta mondani Gróh Ilona, aki a Ringatónak, a módszernek az alapítója, hogy nem kizárólag a Ringató a jó minőségű zene, vagy a jó minőségű zenei foglalkozás, de hogy ez egy biztos jó. Aki bizonytalan abban, hogy mit érdemes adni ilyen értelemben, milyen zenével, milyen dalokkal érdemes körülvenni egy gyermeket, akkor ebben nem fog csalódni, és ebben a szakma sem talál kivetnivalót. Ezen kívül nagyon sok jó dolog van még, de ez egy biztos jó. Aki a Ringató könyveit forgatja, és Ringató foglalkozásra jár, az nem fog mellélőni.
A Ringató „vedd ölbe, ringasd, énekelj” nem csak az éneklésről szól, hanem itt azért hozzá kell tenni, hogy ez egy kapcsolódási pont is. Jól gondolom?
Igen, abszolút, így van, például a játékok által is. Tari Annamáriának van egy tanulmánya a Ringatóról, amiben nagyon-nagyon erősen kiemelte, hogy elképesztően nagy hiány van manapság a kapcsolódásból és a szemkontaktusból. Főleg a pici gyerekeknél ez nagyon káros és kóros.
Annamária azt is kiemelte, hogy a játékok közben – az éneklés közben is nyilván –, de hogy az ölbéli játékok alatt, amik dallal, vagy egy mondókával vannak kísérve, milyen nagyon fontos a szemkontaktus. A foglalkozásokon is mindig elmondjuk, hogy szemkontaktus. Nem mindig sikerül, mert nyilván egy foglalkozáson nagyon sok az inger, de amikor az anyukák megtanulják, és otthon játszák, ezeket a játékokat, akkor ez nagyon fontos.
Rengeteg dolognak a biztonságos fejlődéséhez szükséges, most csak éppen emeljük ki a beszédfejlődést. A mozgással kísért játék közben a szövegmondás lelassul. Meg lehet figyelni, hogy a gyermek hogyan sasolja a szánkat, ahogy mondjuk például, hogy „zsipp-zsupp, kenderzsupp”, és ahogy mozgatjuk a gyermeket a játék közben, úgy lelassul a beszéd is. Ezt a televízió, illetve semmilyen képi-vagy digitális eszköz nem tudja. A testkontaktusról nem is beszélve.
A szülő–gyerek kapcsolatra is pozitív hatással van?
Igen, de itt nagyon fontos kiemelni, hogy csak a közös örömben, és az ebben átélt játékban történik meg a fejlődés. Fejlődés pedig nyilvánvalóan van a játékok által, de ilyen pici gyerekeknél még nem a célzott fejlesztés a célja a Ringatónak. Ennek egy spontán, de nagyon fontos, hogy örömből fakadó dolognak kell lennie. Szerintem úgy a Ringatóban, mint az egész kisgyermekneveléses létben, lehetünk akármilyen tudatosak, és odafigyelhetünk akárhogyan, ha közben görcsölünk – mondjuk például azon, hogy nekem nem szép a hangom, és akkor miért énekeljek a gyereknek –, akkor az úgy nem fogja elérni a célját.
Volt egy háromgyermekes anyuka, aki a harmadik gyermekével kezdett el Ringatóra járni. Mert azt mondta, hogy ez neki fontos, ő ezt akarja és megoldja. Tudja, hogy a gyereknek is jó lesz, de közben azt is érzi, hogy neki magának is szüksége van erre a kikapcsolódásra.
A nagy felelősség a szülőségben, hogy nem azzal tanítunk, amit mondunk, hanem azzal, ahogyan élünk.
A fiatalabb anyukák is felismerik a Ringató foglalkozások erejét? Hogyan lehet most a digitális eszközök világában megtanulni, hogy valóban jelen tudjunk lenni?
Igen, a fiataloknál is van erre igény, a 20-as éveikben lévő anyukák is jönnek a Ringató foglalkozásokra. Ők már tényleg más generáció, mert a digitális eszközök világában nőttek fel. Mi még azért úgy kaptuk, és nekünk volt „telefonmentes” kamaszkorunk meg fiatalkorunk.
A digitális eszközökkel kapcsolatban az jut eszembe, ami mostanában többször is előjött magánbeszélgetések kapcsán, hogy a határainkat helyettünk senki más nem fogja meghúzni. Nekem kell megtanítani a környezetemet arra – és ezt nem úgy mondom, mint a guru, aki már tudja csinálni –, hogy igen, én egy dologra szeretnék koncentrálni a magam és a körülöttem lévők javára. Hogyha közben megzavarnak, meg hétszer pittyeg a telefon, az mind-mind hátráltatja ezt, és igazából nem leszek jelen, nem lesz teljes az a dolog, amit éppen az adott pillanatban csinálok. Ez egy nagyon érdekes tanulási folyamat.
Illetve a határhúzás szülőként is nagyon fontos. Azt mondani, hogy persze, mindent a gyerekért, de egyébként én is itt vagyok. Ahogy a Vekerdy Tamás mondta – ezt annyira szeretem –, hogy a szülőnek jól rágható csontnak kell lennie a gyerek számára. Ha nem jól rágható csont, akkor az a gyereknek is rossz lesz. Jól rágható csont pedig csak akkor tudok lenni, ha figyelek magamra is.
Az ünnepek közeledtével, beszéljünk egy kicsit a karácsonyról. Te hogyan kapcsolódsz most a karácsonyhoz?
Volt egy köröm a karácsonnyal, mert az utóbbi években nagyon kiüresedettnek éreztem. Azzal együtt, hogy kiüresedett, pedig azt is észrevettem, hogy egyre több a dekoráció. Amitől egyébként én rosszul vagyok, mert úgy próbálunk belső tartalmat pótolni, hogy közben mindent ráaggatunk.
Sokszor próbáltam varázslatos karácsonyt csinálni a gyerekeimnek, de mindennek tűnt, csak varázslatosnak nem. Iszonyú zaj van a világban. Ez az, amivel a szüleinknek még nem kellett megküzdeniük, de a most kisgyerekes szülők életében óriási a zaj. Mindehova el kell menni, karácsonyi, és ilyen-olyan programokra. Ha van két-három gyermeked, meg mondjuk egy munkahelyed, családod, barátaid, akkor egyszerűen annyi helyre szakadsz szét, hogy pont azzal nem tudsz törődni, amiről valójában a karácsony szólna.
Én most érzem azt, hogy újra van értelme a karácsonynak, amikor a tartalmára visszataláltam, és ezt az utóbbi néhány évben megtalált hitem adta meg nekem. A református gyülekezetben zenélek Noszvajon, és az, hogy itt meg akarjuk teremteni ezt a közösséget, az nyilván próbákkal és munkával is jár, de ugyanakkor egy olyan közösségre találtam, és egy olyan tartalomra, ami nagyon hiányzott.
Mindenkinek ez az egyéni útja, hogy ezt hogyan vagy mivel akarja megtölteni, de annyira igaz, hogy „az ünnep azé, aki várja”. Persze ez csak egy nap – úgy is fel lehet fogni –, vagy másképp, ezerféleképpen is.
Szerinted hogyan találhatunk vissza a karácsony igazi hangulatához ebben a zajos világban, vagy hogyan tudjuk azt újra megteremteni?
Annyira sok a körülmény, és őszintén én nem bírom már ezeket. Nagyon szeretem a szép körülményeket: amikor minden rendben van, tisztaság van, az étel is készen, és gyönyörű a teríték. Ez azonban embertelen munka, és addig, amíg ezt csinálod, nem foglalkozol a gyerekkel.
Súlyozni kell, hogy mi az, ami fontos, és ami valóban számít. Kell a gyerekeknek a háromfogásos vacsora? Szerintem nem. Gyerekkorunkban – szerencsém van ilyen szempontból – anyukám nem volt az a típus, aki hatvankét félét főz, három napon keresztül. Ezt most, hogy nekem is gyerekeim vannak, elképesztően fontos példának látom. Természetesen mindig volt ünnepi étel, de egyszerű dolgok. Mi sok tekintetben a magyar népi hagyományokból inspirálódtunk. A gyerekek inkább a varázslat érzésére emlékeznek, mint arra, hogy volt-e burgundi marha az asztalon, amivel anya egész nap dolgozott.
Azt gondolom, hogy főleg egy két szülős családban szükséges, hogy a párok kommunikáljanak: ki mit vár, mit szeretne, és mit vállal. Én egyedül nevelem a gyerekeimet, elváltam, és ez a helyzet tényleg megtanított arra, hogy tuti nem lesz minden kész. Nem lesz minden tökéletes, szóval ezt eleve el is lehet engedni. Egyébként annak is örülök, hogy ezt megtanultam. Persze nem egyik napról a másikra megy, és nem egyszerű, de meg kell tanulni súlyozni.
Nagyon nehéz az, hogy minden a fogyasztásról szól, és már most rá van tolva a gyerekekre is, hogy mindent meg kell venni. Azonban az én gyerekem az én felelősségem, és ebben is meg lehet találni az arany középutat.
A zeneiskolában – a Felsőtárkányi Általános Iskolában, ahol félállásban dolgozom – volt egy adventi koncertünk. Először a kisebbek léptek fel, akik aranyosak voltak, ahogy kiálltak a rövid darabokkal, pedig még csak most kezdték tanulni a hangszert. Aztán jöttek a nagyobbak, hosszabb művekkel, és olyan jó volt, hogy végre van egy kis nyugalom a zenében. Olyan szép pillanatokat tud teremteni egy zeneiskolai adventi koncert, ahol gyerekek zenélnek. Amikor pár percig tart egy mű, de azt érezed, hogy: „jaj, végre”. Adventkor sokszor mindent megélünk már, csak ezt nem.
Mennyire tudsz ebben az időszakban feltöltődni? Van olyan hagyomány amit minden évben ápolsz?
Most érzem azt, hogy egy kicsit kezdek visszatalálni a karácsonyhoz. Nálunk Noszvajon mindig van istentisztelet, szinte az egész falu ott van ilyenkor, és elképesztő hangulata van. Régebben volt, hogy úgy mentem el, hogy igazán nem érkeztem meg – csak testben. Ezek az alkalmak viszont mostanában nagyon sokat jelentenek nekem.
A szokások közül amit ki tudok emelni az adventi koszorú készítése. A hagyományos formájában jelenik meg, mindig kör alakú, fehér gyertyákkal, keresztben világoskék szalag, a közepén pedig csipkebogyó van. Mindig egyszerű, de kicsit feldíszítjük, amiben már a gyerekek is segítenek, és ez nekem fontos. Régen ezt is tudták, hogy miért van így, és hogy mindennek jelentése van. A szalag Mária körülölelő palástját jelképezi, a kör közepén pedig a kereszt, ahol megszületik az ige.
A Ringató kapcsán is ezt érzem, hogy néhány évtizeddel vagy száz évvel ezelőtt még tudtak olyan dolgokat – pszichológusok, szakemberek, bizonyítékok nélkül is –, amiket ma újra tanulnunk kell. Az ölben játszott játékok, a szemkontaktus, az érintés, a dajkarímek mind a magyar néphagyomány részei. Több mint száz éve gyűjtötték őket, és tudták, hogy ezek kellenek.
Másik hagyományunk, hogy szenteste egy almát vágunk fel annyi felé, ahányan vagyunk. Mindenki eszik belőle egy szeletet, ami az összetartozást, és a családot jelképezi. Eszünk mézes diót, és vannak zenék, amelyek ilyenkor kerülnek elő. Pár éve nagyon jó élmény volt, hogy a gyerekkoromban bakelitről hallgatott karácsonyi albumokat már digitálisan is újra hallgathattam – igazi időutazás volt.
Az ember ugye hagyományokat alakít ki, amikben az a szép, hogy már kipróbálta őket az idő, és az értékük nem múlandó.
Az év vége felé közeledve, visszatekintve volt olyan zenei élmény, amely különösen meghatározó volt számodra 2025-ben?
Énekesnőként talán ami nekem a legfontosabb volt, hogy mertem újra ahogy én hívom „felnőtt” műsort csinálni.
A Ringató 2018-ban indult el az életemben, és sok évig nagyon meghatározta, illetve minden szempontból átalakító is volt számomra. Nagyon szeretem a mai napig, csak arra döbbentem rá, hogy pont azért mert ennyire szeretem oda kell rá figyelni, hogy ne rutin legyen. Emiatt döntöttem el azt is, hogy tartok szüneteket.
Nagyon kevés ember mondhatja el magáról, hogy a munkája az amit igazán szívből szeret, és amihez tehetsége van, ezért ezt óvni kell.
Ami idén csodálatos volt, hogy így énekesnőként újraélesztettem magam, és csináltunk két műsort. Már nyáron volt is pár koncert, születtek új dalok, meg fognak is még. Abszolút kis projektekben gondolkodok, egy zongorával az egyik, ami egy Presser dalokból álló koncert. A másik pedig az elmúlt években mindenféle hozzám köthető István, a királytól, a saját dalokon át, és más feldolgozásokig, az pedig egy szál gitárral. Nagyon élvezem, hiányzott így zenélni, és felnőtt embereknek énekelni. Ez az amit nem szeretnék már elhanyagolni.
Egy kicsit beszéljünk a jövő évről. Milyen tervek, gondolatok visznek most előre?
Nem lesz könnyű az évkezdés. Az elmúlt másfél évemet nagyon meghatározza egy hangszalagbetegség, amit próbáltunk terápiás úton műtét nélkül megoldani, de nem sikerült. Úgy fog kezdődni az évem, hogy megműtik, szóval ez egy elég jelentős időszak most az életemben. A nagy tervem elsősorban az, hogy meggyógyulok. A műtét utáni rehabilitáció miatt pedig lesz megint egy pár hónap kimaradás.
Másrészről január elején fog megjelenni egy dalom, amit tavaly írtam a betegség közepén. Nagyon várom, mert az, hogy ez a dal elkészült egy fontos dolog számomra. Kevés önbizalmam van az írásban, és nem is gondolom, hogy zseniális dalszerző lennék. Közben pedig mégiscsak arról akar az ember közvetíteni a színpadon amit ő érez, és gondol. Nekem ez most jó és felszabadító érzés volt.
