Pálos Péter paralimpikon a magyar parasport egyik legsikeresebb alakja, aki kétszeres paralimpiai bajnokként írta be nevét az asztalitenisz sporttörténelembe. Neve mára egyet jelent a magyar parasport történetének legnagyobb sikereivel. Kétszeres paralimpiai bajnok és négyszeres érmes, aki Londonban és Tokióban állhatott a dobogó legfelső fokára, Rióból és Párizsból pedig bronzéremmel tért haza. Bizonyította, hogy kitartással, hittel és rengeteg munkával bármit el lehet érni. Az asztalitenisz világában elért sikerei nemcsak az élsportolókat, hanem mindenkit inspirálnak, aki valaha nehézségekkel nézett szembe. Kitartása, elszántsága és példamutató hozzáállása bizonyítja, hogy a sport ereje képes átlépni a határokat. Az interjúban pályája kezdetéről, emlékezetes győzelmeiről, a kihívások leküzdéséről és jövőbeli terveiről is mesél.
Mesélnél nekünk egy kicsit arról, hogy hogyan találkoztál először az asztalitenisszel?
Az első emlékem egy balatoni nyaraláshoz köthető. Édesanyámmal kettesben voltunk és valahogy összebarátkoztam a szomszéd gyerekekkel akiknek volt egy pingpong asztaluk. Megkérdezték, hogy tudok-e pingpongozni? Előtte nem nagyon játszottam, de valahogy azt éreztem és mondtam is, hogy nem lehet olyan bonyolult átütni a labdát az egyik oldalról a másikra. Onnantól kezdve mindig kerestem a lehetőséget, hogy játszhassak.
Milyen élmények és tapasztalatok hatottak rád, hogy versenyzői pályát válassz, para(limpiai) sportolóként?
Nem úgy indultam, hogy parasportoló leszek. Voltak problémáim, konkrétan az egész gyerekkoromat fejlesztő pedagógusoknál töltöttem több-kevesebb sikerrel, amit utáltam. Egy volt osztálytársam mondta, hogy ha ennyire érdekel a pingpong akkor menjek le a BVSC-be és ott vannak rendes edzések. Nagyon lelkesen mentem, mert meg voltam győződve arról, hogy milyen jó vagyok. Hamar jött a feketeleves, mert láttam, hogy nálam 4-5 évvel fiatalabb (ekkor már 14 éves voltam) gyerekek olyan jól játszottak, hogy nem is értettem.
Túlkoros voltam, így az úgy nevezett hobbi csoportba mehettem csak, de nem érdekelt. Szerettem játszani és úgy voltam vele, hogy kihozom magamból amit csak lehet. A csoport edzője benne volt a parasportban, és ő vetette fel először, hogy ha úgy van lehet indulhatnék a 11-es kategóriában. Akkor nem is értettem pontosan, hogy miről is van szó. Annyit mondtak nekem, hogy amit utáltam gyerekkoromban, az lehet most előnyt jelenthet. Itt a 2000-es évek elején járunk, amikor megadták Magyarországon a kategóriát és elkezdtem versenyezni nemzetközileg is. Fontos tudni, hogy a kategóriám épp nem paralimpiai versenyszám volt ekkor. Amikor 2010-2011 körül visszakerült a 11-es kategória a paralimpiára, nagyjából akkor kezdhettem el reménykedni abban, hogy megélhetek csak a versenyzésből, de az se indult könnyen.
Melyek voltak az életed során a legnagyobb nehézségek (technikai, mentális, logisztikai vagy személyes), amiket meg kellett ugranod ahhoz, hogy a legmagasabb szintre juss?
Sajnos nem a legjobb edzőkkel, sportvezetőkkel (tisztelet a kivételnek) sodort össze az élet. Magyarországon a pénzt szeretik kivenni, de a munkát beletenni annyira nem. Úgy érzem sokszor csúnyán kihasználtak. Nem szeretnék neveket írni, akinek nem inge ne vegye magára… Sajnos elég érzékeny személyiség vagyok és ezeket a dolgokat nagyon rosszul éltem meg.
Az első paralimpiai aranyérmed 2012-ben Londonban született — vissza tudsz emlékezni a pillanatra? Mit jelentett ez számodra akkor?
London nagyon szép emlék számomra. Igaz, hogy az első paralimpiám Athén volt, de ott csak bemutató jelleggel voltunk, viszont 2012-ben már élesben ment. Nagyon nehéz verseny volt, mert ott elsősorban magamat kellett legyőznöm. Nagy terhet raktam magamra és majdnem összeroppantam alatta. Érdekes volt a 15 perc hírnév a verseny után.
Mi a titka annak, hogy kilenc év után, Tokióban ismét paralimpiai bajnok lettél?
Világelsőként mentem, de ott ugye a covid felborított mindent. Nem éreztem reálisnak, hogy én vagyok az első kiemelt, a 4. vagy 5. kiemelés lett volna a reális. Úgy mentem neki a versenynek, hogy egy bronzérem szerepelt a legvadabb álmaimban, de egy 5. hellyel se lettem volna elégedetlen. Nem volt rajtam teher, és ezért viszonylag nyugodtan tudtam végig játszani, már amennyire ez lehetséges.
A legutóbbi, párizsi paralimpián bronzérmet szereztél — Milyen tapasztalatokkal távoztál?
Tokió után abba akartam hagyni. Szokták mondani, hogy tudni kell a csúcson kiszállni, de a covid miatt csak 3 év volt a két paralimpia között, és jött egy jó ajánlat amennyiben nekivágok Párizsnak. Plusz úgy éreztem, hogy tudok én jobban játszani, mint Tokióban (ahol ugye nyerni tudtam). Tehát minden amellett szólt, hogy folytassam. Nagyon nehéz volt a 3 év. Sok kis sérülés, egyre ritkábban élveztem a játékot, beleszaladtam egy két kellemetlen vereségbe. A kijutás is veszélybe került, mivel kettővel kevesebben jutottunk ki a paralimpiára. Míg Tokióba az első helyen jutottam ki, addig Párizsba az utolsó helyen, és még a szerencse is kellett hozzá. Így nekiindulva egy bronzérem felér nekem egy csodával, már már egy aranyéremmel.
Ha újra átélhetnél egyetlen mérkőzést, melyik lenne az, és miért?
Talán a riói elődöntőmet játszanám újra. Utólag úgy érzem, hogy ott kicsit fegyelmezetlenül készültem fel a mérkőzésre.
Van olyan paralimpiai mérkőzés, amelyre a legszívesebben emlékszel vissza?
Nehéz kérdés. Valamennyire mindegyik nagyon kedves emlék számomra. Talán a riói bronz meccs szépült meg idővel a legjobban számomra.
Hogyan készülsz a nagy versenyekre mentálisan? Van-e speciális rutinod, amellyel felkészíted magad?
Próbálom stuffolni magam, hogy csak akkor van esélyem, ha csúcsot nyújtok. Próbálom felnagyolni az ellenfelemet, de csak annyira, hogy lehessen esélyem ellene. Párizsban az elődöntőn már nem volt erre energiám.
A szakmai fejlődésedhez kik azok akik leginkább hozzájárultak, akik segítettek téged az utadon?
(Sport)barátok 🙂
Kérlek mesélj nekünk egy kicsit a jelenről. Mi ami most prioritást élvez?
A kisfiam, Bence két éves lesz februárban. Igyekszem segíteni a feleségemnek, de persze mindig lehetne többet.
A jelen után térjünk át egy kicsit a jövőre. Milyen további céljaid, terveid vannak a sport világában?
Szeretnék egy pingpong termet, de itt még nagyon sok a kérdés magam felé is. Illetve szeretnék nyelvet is tanulni.
Hogyan látod a parasport helyzetét Magyarországon?
Bonyolult kérdés. Van fejlődés az tagadhatatlan, de összességében azt érzem, hogy lehetne sokkal jobb is.
Ha az épekhez viszonyítva nézzük a helyzetet akkor a paralimpiai jutalmazás (ami ugye esetleges) nem rossz, de volt már jobb. Az életjáradék (szintén esetleges) tekintetében nézve nagyon jó a helyzet. Ha az ösztöndíjakat nézzük, akkor leginkább tragikus, de itt csak a paraasztaliteniszről tudok nyilatkozni, más sportágaknál van ahol jobb valamivel.
A felkészülést tekintve konkrét katasztrófa a helyzet a paraasztaliteniszben. Itt például más sportágakban konkrétan tudom, hogy sokkal jobb a helyzet.
Mit üzennél azoknak a fiatal sportolóknak, különösen azoknak, akik fogyatékossággal élnek, de versenysportban gondolkodnak?
Sportoljatok! Ne (csak) a pénzért vagy a jutalomért, hanem a sport élményéért. A sport nem csak a pályán, hanem az élet minden területén hozzáadhat az életetekhez.
Ez egy nagyon szép gondolat és méltó zárása ennek a beszélgetésnek. Pálos Péter szavai nemcsak útravalóként, hanem életfilozófiaként is megállják a helyüket. Köszönjük Péter az őszinte beszélgetést! Minden jót kívánunk Neked a továbbiakban, az élet minden területén!
