Szeretném azt mondani, hogy a diétával való kapcsolatom hosszú, stabil és kiegyensúlyozott.
De ha őszinte akarok lenni, ez inkább egy viharos románc, tele szenvedéllyel, hazugságokkal és bizony kisebb nagyobb megcsalásokkal is. Vicces, önironikus történet arról, hogyan próbálok hűséges társként kitartani a diétám mellett, miközben hol én hagyom el, hol ő adja fel a várakozást. Egy szenvedélyes, soha véget nem érő kapcsolat története salátával, pizzával és rengeteg öniróniával.
Minden egy ártatlan pillanattal kezdődött: egy tükörrel, egy farmerrel, és azzal a mondattal, ami mindig bajt hoz – „holnaptól fogyózom.”
A kezdet – amikor még hittem a csodában
Az első nap mindig gyönyörű.
Úgy érzem magam, mint akit kicseréltek. A hűtőt kitakarítom, a sütit elrejtem, és megfogadom: „Most tényleg komolyan veszem!”
Reggelire zabkása, ebédre saláta, vacsorára… nos, vacsorára általában egy idegösszeomlás, amit uborkával próbálok kompenzálni.
A diéta első napján még minden működik. Megvan az a bizonyos rózsaszín köd a kapcsolatunkban.
Tele vagyok reménnyel, energiával és lementett egészséges receptekkel, amiket soha nem fogok elkészíteni, de nagyon motiválónak tűnnek. Előveszem a régi egy, két mérettel kisebb ruháimat és reménykedem, hogy egyszer még beleférek.
A második nap – a vágyakozás kora
A testem kezdi sejteni, hogy itt valami nincs rendben.
Hiányzik a cukor, a szénhidrát, a boldogság. A rózsaszín köd már nem is olyan rózsaszín…
A kollégám az irodába hoz egy tál sütit.
„Köszönöm, nem kérek. Diétázom!” – mondom határozottan.
Tíz perccel később viszont: „Egyet azért megkóstolok, hogy ne sértsem meg.”
Fél órával később: „Na jó még egyet, nehogy azt higyje, hogy nem ízlett.”
A diétám figyel, látja, hogy valami nincs rendben.
Csendben, megvetően, de figyel.
A harmadik nap – amikor a saláta már ellenség
Elérkezik az a pont, amikor minden falat zöldség passzív agressziónak tűnik.
A paradicsom túl édes, a csirke túl száraz, a víz túl… vizes.
A barátaim vacsorázni hívnak.
„Nem, köszi, most diétázom” – mondom.
Persze elmegyek, mert nem akarok antiszociálisnak tűnni.
Aztán ott ülök a pizzázóban, és bámulom a többieket, mint egy vegetáriánus a steakfesztiválon.
A pincér rám mosolyog:
– „A saláta mellé esetleg kér egy kis fokhagymás pirítóst?”
– „Köszönöm nem… De igazából egy pirítósból még nem lehet baj.”
A negyedik nap – a bűn édes íze
Van az a pont, amikor az ember már nem is akar ellenállni. A gondolatai már máshol járnak, és másra vágyik.
Csendben, méltósággal belép a konyhába, és… megeszi az egész hűtőt.
Nem szó szerint persze, de ami benne van, azt biztos.
A sajt, a sonka, a maradék tészta, a gyerek Nutellája – minden áldozatul esik.
A diéta nem bírja tovább nézni, ekkor csomagol, és elhagy.
„Nem te vagy a hibás” – mondja. „Az én hibám, mert túl sokat vártam. Azt hittem fontosabb vagyok.”
És tudom, hogy igaza van.
Nem őt hagytam cserben. Magamat. És persze a salátát.
A megtörés és a bocsánatkérés
Másnap reggel bűntudattal ébredek, mintha megcsaltam volna valakit.
A tükörbe nézek, és próbálom megmagyarázni magamnak:
– „Nem hiba volt, inkább kísérlet. Másra vágytam, a testemnek szüksége volt a szénhidrátra.”
A diéta nem szól egy szót sem.
Mélyen, passzívan-agresszíven, de hallgat.
És én újra ígéretet teszek:
„Most tényleg újrakezdjük. Odateszem magam és minden más lesz. Ezúttal működni fog. Igérem.”
Ez a mondat egyébként minden diétás kapcsolatunk szlogenje lehetne.
A kibékülés – rövid, de intenzív
A diéta mindig visszatér. Mint egy rossz döntés vagy egy régi szerelem.
Újra elkezdem, új reményekkel, új étrenddel, újabb célokkal.
Most már tudom: a siker kulcsa az egyensúly.
Két nap saláta, egy nap pizza.
Így mindketten boldogok vagyunk – a lelkiismeretem és az ízlelőbimbóim is.
Aztán meglátok egy pékséget. És a kapcsolatunk újra meginog. Talán szünetet kéne tartanunk! Nem szakítás, csak egy rövid szünet. Át kell gondolnom a dolgokat… Megint nem érzem azt a tüzet, amit az elején.
A tanulság – szerelem, saláta, szénhidrát
A diétám és én sosem leszünk tökéletes pár.
Ő túl szigorú, én pedig szeretem a csokit, imádom a pizzát és a nasis fiókom nélkül sem tudok létezni. Akarom én őt is, de…
Valahol a kettő között ott van az igazság: élni is kell, nem csak számolni a kalóriákat.
Persze holnap újra megpróbálom, mert minden nagy szerelemnek adni kell még egy esélyt (és még párat).
De addig is…
Megeszem ezt a sütit. Csak ezt az egyet. Na jó, talán kettőt. 😁
