Őszintén szólva: én alapból békés ember vagyok. A játszótérre is békésen megyek… majd eltelik három perc. A gyerek imádja, én pedig igyekszem támogatni ebben, de őszinte leszek: a játszótér nekem olyan, mint a kötelező orvosi vizsgálat. Tudom, hogy kell, tudom, hogy fontos, de… Elmondom mi a gond! Ott állok, egyik kezemben a kabát, a másikban egy félig kiömlött almalé, és közben próbálok nem szemkontaktust létesíteni a többi szülővel. Mert a játszótéren nem a gyerek fáraszt le, hanem a többi szülő! Mert bizony vannak szülőtípusok, és nem véletlenül idegesítenek.
Hadd mutassam be a kedvenceimet.
(Már ha nevezhetjük kedvenceknek azokat, akik miatt mentálisan sérülök.)
A „Nem az én gyerekem, de majd én megoldom” Szülő
Ez a típus valahogy mindig a gyerekem körül ólálkodik.
Ha a gyerek csúszdázik, ő segít.
Ha a gyerek mászna, ő előre megmondja, hogy „óvatosan!”. Én pedig ott állok mellette, mint egy rosszul megírt mellékszereplő, aki csak annyit mondana:
„Köszi, fogd már be! Van neki saját apja… ja és közben rájövök,hogy az én lennék.”
A Mindentudó Anyuka
Ő az, aki tényleg mindent jobban tud a gyereknevelésről, és ezt a játszótéren előadás formájában közvetíti is,
A gyerekem csúszik egyet?
– „Ó, én az enyémet már 10 hónaposan engedtem egyedül! Az nagyon fejleszti az önbizalmát.” Én meg közben azon gondolkodom: az enyémnek tegnap tíz percig tartott felvenni a zoknit…
A Játszótéri Edző Anyuka
Ő az, aki úgy jön ki a játszótérre, mintha egy félmaratonra készülne.
Fitness leggings, sportcipő, kulacs.
Közben a gyerek unottan ül a hintában, de anyuka még ugyanúgy futja a köröket, mint ha az olimpiára készülne.
Én meg ott állok: „lehe én is futnék… ha nem utálnám.”
A Hangos Versenyapu
Ismerjük. Ő az, aki mindenből versenyt csinál. Minden mondatot úgy kezd, mintha a B-középnek kiabálna:
– „SZUPER VAGY, BENCE!!! NÉZZÉTEK, MIT TUD A FIAM!”
A többiek összerezzennek, a galambok elrepülnek, a gyerekét pedig pont nem érdekli.
„Az én fiam már három évesen tudott egyedül hintázni!”
„Az enyém már kettő! Sőt, másfél!” — mondja ő.
Én pedig gondolatban:
„Az enyém tegnap megette a fogkrémet. Nem tudom, ez mennyire számít.”
A Helikopter Szülő
A gyereke nem érhet semmihez, mert bármelyik percben baja eshet.
Homok: NEM.
Mászóka: NEM.
Csúszda: NEM.
Fű: kutyapiszok is lehet rajta.
Pad: ki tudja, ki ült ott.
A gyerek lemegy a homokozóba:
– „Jaj ne, azt ne! Koszos leszel!”
Őszintén… nem tudom, hogy ezek a gyerekek hogyan élik túl az ovi udvart.
A Játszótéri Beszélgetős
Ez a legveszélyesebb példány. Ő az, aki leül mellém, és látszólag kedves: „Milyen szép kisfiú! Hány éves?” és ONNANTÓL BESZÉL. Nincs szünet. Nincs levegővétel.
Megtudod, hogy hol voltak a hétvégén, mikor volt lázas, mennyi D-vitamint szed, hány percet alszik…
Én meg néha bólintok, néha nem, de teljesen mindegy, mert ő nem figyel rá. Közben pedig azt gondolom: csendet könyörgöm!!
A Játszótéri Rambó Gyerek Szülője
A gyerek tolatva megy fel a csúszdára, ellöki a többieket, homokot szór mindenfelé, mint egy mini terminátor. Nem áll le egy percre sem, és mindehol ott van.
A szülő reakciója:
– „Jaj, hát ilyen kis eleven!”
Igen… eleven.
És én, az Apuka, aki csak csendet szeretne
Ott állok, a csúszda mellett, és próbálok beleolvadni a környezetbe.
Nem versenyzek, nem elemzek, nem szólok más gyerekére, nem adok tanácsot és nem beszélek harminc percen át a fogzásról.
Csak szeretnék tíz perc nyugalmat, amíg a gyerek boldogan ás egy gödröt.
És amikor végre elindulunk haza, és ő csillogó szemmel mondja:
– „Apa, ez volt jó volt!”
… akkor rájövök, hogy minden idegeskedés ellenére megérte.
