HumorSzórakozás

Tovalöködönc, őné, bikkfanyelv: három nyelvi legenda nyomában

A magyar nyelvújítás köré idővel olyan legendák rakódtak, amelyek sokszor hangosabbak lettek, mint maga a korszak. A tovalöködönc, az őné és a bikkfanyelv mind jól csengő példák, de nem mindegyik jelent pontosan azt, amit ma hozzájuk képzelünk. Kazinczy Ferenc neve ma is elsőként a nyelvújítást idézi fel, és ez nem véletlen.

A legismertebb rémtörténet a „gőzpöfögészeti tovalöködönc”, amelyet állítólag a vonatra mondtak volna. Ilyen szót azonban egyetlen mérvadó nyelvtörténeti munka sem ismer a korszakból. A hasonló példák, mint a nyaktekerészeti mellfekvenc vagy az orrfúvászati négyzetrongy, máig előkerülnek kvízekben és dolgozatokban, de eredetük ismeretlen, és nagy valószínűséggel iskolai tréfákból terjedtek el. A nyelvújításnak persze voltak valódi, túlzó ötletei is: Kazinczy a virtusra először a „csány” szót javasolta, a pillangót pedig ízetlennek tartotta, és helyette a lepét ajánlotta.

A korabeli gúnyiratok sem kímélték az újítókat. Az 1813-as Mondolat valódi, túlzó újításokból szerkesztett szótárral csúfolta a nyelvújítókat, főként Barczafalvi Szabó Dávid körét, Kazinczyt pedig Zafyr Czenczi álnéven emlegette. Vagyis a nyelvújítás vadhajtásai tényleg léteztek, csak éppen nem úgy hangzottak, ahogyan a későbbi tréfák sugallják.

Nemcsak a szavak, a nyelvtani elképzelések is furcsán alakultak. A magyar nyelv soha nem ismert nyelvtani nemet, az „ő” férfit és nőt is jelentett. A nyelvújítás idején mégis felmerült, hogy a -né elem jelölje a nőnemet: a férfi ő lenne, a nő őné, és ebből jöhetne a szépné, angyalné vagy barátságosné is. Kazinczy ezt eleinte támogatta, később azonban, amikor a gyakorlatban is szembesült a „nőstényítéssel”, visszakozott, és az újítás túlkapásai ellen kezdett fellépni.

A történethez hozzátartozik, hogy hasonló kísérlet később a finnben is kudarcot vallott. Ami viszont megmaradt, az a -né feleségnévképző, amely eredetileg maga a nő szó volt, valamint a -nő utótag a királynő és tanárnő alakokban. Ezek a szókincs részei lettek, de a nyelvtant nem érintették. A nyelvújítók a testvérre is kerestek szavakat, mert a magyarban addig olyan megnevezések voltak, amelyek már a korkülönbséget is magukban hordozták: báty, öccs, nővér, húg. Ebből született meg a fivér, míg a leányvér kísérlete nem honosodott meg.

A bikkfanyelv mögött sem puszta légből kapott tréfa áll. Évszázadokig a latin volt a hivatalos nyelv, II. József 1784-es rendelete pedig a németet tette kötelezővé, a magyar csak az 1844. évi II. törvénycikkel lett államnyelv. Emiatt a hivatali szókincset valóban gyorsan kellett megteremteni, bár magyar jogi szövegek már a 16. század óta készültek. Az 1843-as Törvénytudományi Műszótár a latin terminusokhoz gyűjtötte össze a meglévő és az új, sokszor nyelvújítás kori megfelelőket, gyakran egyszerre többet is, ami inkább zavart okozott.

Sok kifejezés tükörfordításként jelent meg: az álláspont a német Standpunkt, a belátás az Einsicht megfelelője, és a „jól néz ki” is Kazinczy német mintájú átültetése. Később a szabadságharc utáni önkényuralom még tovább rontotta a helyzetet: a német lett a hivatalos nyelv, a pátenseket rohammunkában fordították, a kétnyelvű hirdetmények magyar része pedig gyakran szó szerinti, gyenge fordítás volt. Az 1872-ben indult Magyar Nyelvőr már azt kifogásolta, hogy a hivatal „német szellemben” fogalmaz, és a polgár nem érti.

Érdekesség, hogy a folyóirat a saját címével sem volt teljesen elégedett: az első számban egy szerző maga is germanizmusnak bélyegezte a Magyar Nyelvőr címet, és helyette A magyar nyelv őre formát tartotta helyesnek. Maga a bikkfanyelv szó csak a 19. század végén tűnik fel, akkor még rosszul beszélt magyar értelemben; a ma ismert „hivatali zsargon” jelentése már a 20. századé.

Leave A Reply

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Kapcsolódó tartalmak: