Czene Márta festőművész a kultura.hu-nak adott interjúban arról beszélt, hogyan próbál függetlenedni a családi örökségtől, miközben épp egy ilyen örökségben él és dolgozik. A nagyapja, Czene Béla egykori műterme egyszerre otthon és alkotóhely számára. A beszélgetésből az is kiderül, hogy ez a feszültség nemcsak személyes, hanem művészeti kérdés is számára.
Örökség, amely egyszerre ad és terhel
Czene Márta szerint az egész művészete arról szól, mit tud kezdeni azzal az örökséggel, amelyet a családtól kapott. Azt mondta, az a célja, hogy annyira függetlenítse magát tőle, hogy kívülről és reflektáltan tudjon ránézni. Ehhez kapcsolódik az is, hogy a nagyapja aktfestészetének műkereskedelmi újrafelfedezése és az anyává válása együtt világított rá: a családi minták akkor is hatnak, ha valaki mindenáron szabadulni próbál tőlük.
A művész az Elengedési gyakorlatok projektben foglalkozott ezekkel a családi traumákkal, kimondott és kimondatlan mintákkal, valamint elvárásokkal. Azt is elmondta, hogy a tér maga is emlékezteti minderre: vannak olyan bútorok, amelyek a nagypapájáról maradtak rá, és amelyeket a mai napig nem tud teljesen a sajátjának tekinteni. Ezek szerinte nehezek, erős jelenlétük van, ráadásul nem is praktikusak, mégsem tud tőlük megszabadulni.
Gyászmunka, fotók és az üres tér jelentése
A műteremlakás története szorosan összefonódik a család múltjával. Czene Márta elmondása szerint a házat a nagymamája édesapja kezdte építeni az 1900-as évek elején, de korai halála miatt nem fejezhette be; később a nagyszülei alakították ki maguknak. Mindketten festők voltak, ők használták először műteremnek, ő pedig itt nőtt fel. A nagyszülők halála után az apjával és a férjével rendbe tették a hagyatékot, szelektáltak, pakoltak és felújítottak, mielőtt beköltöztek volna.
Ez a folyamat egyfajta gyászmunka is volt számára. Azt mondta, napi szinten kellett döntenie arról, hol húzódik a határ a szemét és a műtárgy között, miközben a tárgyakon keresztül sok mindent megtudott a nagyapjáról, aki idős korára hallgatag és visszahúzódó emberré vált. Ebből a helyzetből született a Műterem című fotósorozata és egy videómunkája is. Az üres térről készült képeket egyszerre a hiány és az újrakezdés dokumentumának tartja; számára a sötét helyiség, a világító ablakok és a fóliával letakart bútorok kísértetiesek, ugyanakkor felszabadítóak is voltak.
Anyaság, ritmusváltás és az otthonosság feltételei
Czene Márta arról is beszélt, hogy az anyaság alapvetően átalakította az alkotói rutinját. Korábban egész nap, hosszú szünetekkel, szakaszokban dolgozott, de ez a ritmus anyaként már nem tartható fenn. Ezért projektalapú munkamódszerre váltott: sokat olvas, tervez, a művek fejben állnak össze, és csak utána kezdi el őket megvalósítani. Azt is kiemelte, hogy mióta nincs annyi ideje, azt is mérlegeli, mi az, amit valóban meg kell festeni, és mi működik nyomat formájában is.
Az anyasággal szerinte a praxis mediálisan és konceptuálisan is tágult. A műterem is megváltozott: több benne a rendetlenség a játékok miatt, ugyanakkor nagyobb lett a rend is, mert figyelnie kell arra, hogy a gyerekek ne tehessenek kárt semmiben. A szerepcsere anyából művésszé kezdetben nagyon nehéz volt számára, ma viszont már könnyebben vált a pozíciók között. A kilencéves lánya is gyakran vele van festés közben, ilyenkor játszik, rajzolgat, vagy hangoskönyvet hallgat.
Az otthonosságot nem elsősorban a tárgyakhoz köti. Azt mondta, Erasmuson és rezidenciaprogramokon döbbent rá, hogy a kevés tárgy sem jelent idegenséget. Fontosnak tartja a kapcsolatokat, a fényt, a besütő napot, sőt egy-egy természetmorzsát is, ami kiválthatja benne az otthon érzését. A ház kertje gyerekkorától kezdve különösen fontos volt számára: ott szemlélődött, rovarokat és növényeket figyelt, a kert saját tempója pedig szerinte leveszi az emberről a stresszt. Hasonló élményt jelent számára az is, hogy bárhol jár, végül mindig haza vágyik, mert ide született, itt vannak a gyökerei és a közege, és vállalva a kihívásokat itt szeretne élni.
Forrás: kultura.hu
