Éppen elkezdtem írni az interjú bevezetőjét a mindenkinek motivációt adó Keresztes Zsoltról, vagy ahogy sokan ismerik „Kercsóról”. Arról, hogy hogyan vált a rák legyőzése után parasportolóvá, Spartan-harcossá és friss információnk szerint maratonistává, de ekkor szembejött velem az egyik közösségi média posztja és megálltam egy percre.
Ebben a bejegyzésben nem egy motivációs idézetet vagy látványos versenyeredményt osztott meg, hanem kendőzetlen őszinteséggel vallott arról, hogy a motiváció sokszor múló dolog, a valódi kulcs pedig a kitartás. Ahogy ő fogalmazott: „Az én sztorim talán elindít, talán ad egy újabb lökést, hogy folytasd vagy akár újrakezd. Meggyújt egy szikrát. De a tűz életben tartása a Te dolgod.” Ez a gondolat megfogott. Hiszen Zsolt történetében nem a hős szerepe a legnagyobb erő, hanem az, hogy képes felvállalni: ő maga is ugyanúgy keresi a belső erőt nap mint nap, és sokszor ugyanazokkal a gyengeségekkel küzd, mint bármelyikünk. Zsolt rávilágít arra, hogy az élet akadályai nem falak, hanem lépcsők lehetnek. Megtiszteltetés, hogy feltehetem neki kérdéseimet életről, sportról és a jövőről.
Mesélnél nekünk kicsit Bélafalváról a gyermekkorodról, és arról, hogy honnan is indult a te utad? Hogyan hatottak a gyökerek az életszemléletedre?
„Úgy szeretem Budapestet, hogy el nem feledhetem Bélafalvát”. Valahogy mindig ez ugrik be a szülőfalumról. Életem első 18 évében jóformán csak az a 8 év iskola, amikor a Nagy Mózes Főgimnáziumban Kézdivásárhelyen pallérozódtam, volt, ami Bélafalván kívül történt. Minden egyéb szocializációs folyamat ott zajlott, és ez mai napig mély hatással van rám. Ahogy néha viccesen megfogalmazom: kihozhatod a faluból az embert, de a falut az emberből soha, na ez teljesen igaz rám. Én legtöbbször Budapesten is falusinak érzem magam.
A gyerekkorom, főleg mai szemmel nézve, irigylésre méltó volt. Rengeteget köszönhetek a szüleimnek, hogy egy olyan értékrendet kaptam tőlük, amivel most felnőttfejjel, sokkal könnyebb boldogulni, és meglátni a valódi értéket az emberi és társas kapcsolatokban, az állatok iránti szeretetben és természetesen a kemény, de kifizetődő munkában.
Hála az égnek, egyszerű családban nőttem fel, ahol mindenkinek megvolt a maga szerepe és hozzáadott értéke a családi gazdaságban, a háztáji munkákban. A szüleim rengeteget dolgoztak azért, hogy nekünk jó sorunk legyen. Így ezt a mintát követve, nyaranta nekünk sem volt derogáló napszámosként dolgozni a környező földeken vagy erdőn, és azzal megkeresni az iskolakezdéshez szükséges zsebpénzt. Ez megtanított arra, hogy a kétkezi munka is hatalmas érték, arra, hogy nem várjam a sült galambot, hanem kaparjam ki a saját gesztenyémet.
Ez azért jó alapanyagnak bizonyult így visszanézve.
Hogyan élted meg az Ewing-szarkóma diagnózisát és az amputációt? Mi adott ekkora erőt a továbblépéshez?
A diagnózis 2016-ban volt, amikor én már 3 éve éltem Angliában. Finoman fogalmazva se volt sétagalopp az ottani karrieremnek az indulása, és sokszor olyan váratlan kihívásokkal kellett megküzdenem a munkahelyemen is, amelyek megint csak remek élettapasztalattal vérteztek fel. Amikor kiderült, hogy daganatos vagyok, egy közel 2 hónapos mizériának zártuk le az első fejezetét, mert július végétől szeptember végéig durva fájdalmakkal éltem együtt, és végig jártam a fájdalomcsillapítóknak a „hierarchiai létráját”, amikor is az ibuprofentől eljutottam a morfiumig. A diagnózis után felgyorsultak a történések, de mindvégig tudtam, hogy a lehető legjobb egészségügyi rendszerben és jó kezekben vagyok.
Soha nem aggódtam amiatt, hogy bármi is rosszul alakulna vagy ne lenne happy end a vége. Az elején azt hittem, hogy ez egy egyszemélyes kihívás lesz, majd később mikor megvilágosodtam, hogy ez csapatmunkát igényel, akkor ott volt mellettem a családom és barátaim.
Fejezetekre tudom bontani azt a kb.13 hónapot:
- A fájdalom megjelenése és diagnózis (2016. júl – 2016. szept)
- A kezelések megkezdése és a magas dózisú kemó (2016 okt – 2017 febr.)
- Amputáció (2017. febr. 20.)
- Az amputáció utáni kezelések és első lépések (2017. márc. – 2017. aug. 7.)
Nagyon gyorsan eltelt ez az időszak, mindvégig abban a tudatban, hogy én ezt túl fogom élni, és „nincs az az isten”, hogy ez másképp legyen.
Az amputáció óta „másfél lábbal” éled a mindennapokat. Mit jelentett számodra lelkileg ez az átállás?
A lelki része is egy pozitív szakasz volt. Soha nem ültem az ágyam szélén és masszíroztam a lábam helyét vagy a csonkomat, azon rágódva, hogy miért engem büntet a sors. Mindig az volt a fejemben, hogy lezártunk egy újabb fejezetet és már csak egy van hátra, utána szabad vagyok.
A másfél lábú élet az elején természetesen komoly kihívások elé állított. De egész gyors ütemben tudtam alkalmazkodni és megtanulni kezelni a nehézségeket. Voltak komoly borulások, kék-zöld foltok, egy-egy esés után, sőt még a fantom érzéssel is volt egy pár nem kívánt randevúm, de szerencsémre ez a rész már csak a múlt.
2 hónappal a műtét után megkaptam az első protézisem, amivel újra megtanultam járni. Ez azért nagy segítség volt, hogy visszaálljak dolgozni, új rutint tudjak kialakítani és az edzőterembe is egyre gyakoribb vendég lettem. A sport és a barátaim, szeretteim folyamatos támogatása is segített abban, hogy az utolsó fejezet is hamar lepörögjön.
A humor gyakran megjelenik az életedben, még a nehéz helyzetekben is. Honnan meríted ezt az optimizmust?
Kimondva hihetetlennek tűnik, de ha már belecsöppent az ember egy nehéz szituációba, akkor mindig könnyebb kacagni egyet és úgy megoldást találni, mintsem siránkozva, negatív gondolatok között keresgélni a kiutat.
A fekete humor pedig olyan, mint az ingyenes parkolás – együtt jár a fogyatékossággal.
Nekem a humor etalon lett a mindennapi kihívások leküzdéséhez. Néha a többségnek ez túl sok, és megrökönyödve hallgatják, amikor „lenyomorékozom” saját magam, és nem is feltétlen mondanám, hogy ez követendő példa. De mindenképp egy szuper szociális érzékenyítő folyamat ez a hozzáállás és sokkal nyitottabbak és befogadóbbak az emberek ezáltal.
Az, hogy már a barátaim is a lábatlan viccekkel cukkolnak, már csak hab a tortán.
Mi volt az az impulzus, ami arra késztetett, hogy a parasportban találd meg az új célokat és Spartan-versenyzőként folytasd?
Amputáció után az nyilvánvaló volt számomra, hogy szeretnék többet tenni az egészségemért, ha már megkaptam a második esélyt. Az, hogy ennyire elhivatott amatőr sportoló legyek, viszont egyáltalán nem gondoltam volna.
Az első Spartant pusztán azért szerettem volna teljesíteni, mert láttam hasonszőrűeket, mankóval végig menni az akadálypályán. Sőt, olyat is, akinek mindkét lába hiányzik, de végig küzdi magát akár egy 23km hosszú pályán is. Így elég hamar megfogalmazódott bennem a #whatisyourexcuse. Mi az én kifogásom, mikor más 2 láb hiányában is aktívan sportol?
Aztán az egy versenyből kialakult egy egészséges függőség, és egy olyan útra terelt a sport, ahol napi szinten megtanulhatom, megtapasztalhatom, hogy a kemény kitartó munkának meg van a gyümölcse, csak kell hozzá önelfogadás, adaptáció és nagyon sokszor makacs kitartás.
Van e példaképed, akinek a története téged is inspirál, úgy ahogy a tiéd sokakat?
Konkrét példaképem nincs. Viszont számtalan olyan személyt sodor elém a social media, akiknek az életútja igazán jó tanító mese. Sokan olyan mélységből tudtak felállni, amit épeszű ember még csak elképzelni sem tud. Mások meg folyamatosan azt mutatják, hogy a tehetség semmit nem ér, ha nem párosul munkamorállal és kitartással. Az ilyen történetek mindig gyújtanak egy szikrát, de ugye a tüzet azt már magunknak kell életben tartani.
Ha okosan csinálja az ember, akkor 2 irányba is lehet néha tekingetni.
Nézhetjük azokat, akik nálunk sokkal nehezebb szituációban vannak, ilyenkor megtanuljuk értékelni azt, ami számunkra természetesnek tűnik, pedig valójában hatalmas ajándék. Sok esetben semmi nem hiányzik, csak nem vagyunk képesek meglátni a valós értéket az életünkben.
Vagy nézhetjük azokat, akiknek a sikereire irigységgel tekintünk. Furcsán hangzik, amit most leírok, de az irigység is hasznosítható üzemanyagként. Ez az érzés csak azt mutatja, hogy bennünk is ott lakozik a vágy a hasonló eredmények elérésére. Ez segíthet tisztábban megfogalmazni, hogy mit is szeretnénk igazán. Nem arról szól, hogy a másiktól elvegyük, ami az övé, hanem arról, hogy felismerjük: nekünk is fontos lehet valami hasonló. De ugye legtöbbször csak az emberek sikerei vagyunk irigyek, a befektetett munkára, energiára már kevésbé.
Mikor volt az első Spartan versenyed? Mit jelentett ez számodra? Hogyan emlékszel vissza erre a napra?
2018. augusztus 7. Az én Rajtom.
Élénken él bennem a pálya, az akadályok sorrendjét még lehet mai napig fel tudnám sorolni. A pálya adatokat szintúgy: 7.5km és 680méter szintkülönbség. Szerintem a történelem legkeményebb Sprint pályáján debütáltunk. (Alapból a Spartan versenyeken soha nem tudjuk előre a táv hosszát; van egy minimum és még jön pár méter/kilométer bónusz. A Sprint minimum 5km, a Super 10, a Beast 21 és az Ultra minimum 50km hosszú).
Emlékszem mennyire megterhelő volt akkor számomra pl. a homokzsák cipelés, emlékszem életem első kötélmászására, a szerencsétlenkedésre a dárdadobásnál, majd az azt követő, büntetésként előírt 30 burpee alatti iszonyatos görcsökre is. És persze emlékszem a Finishre, amikor átléptem rajta, és azt éreztem, hogy „hazaértem”, nekem még ez az érzés kell. Sokat köszönhetek a feleségemnek, hogy akkor végig ott volt velem a pályán, és együtt teljesítettük ezt az eszement kihívást.
Hála az akkori edzőmnek, Katona Csabának, az ezt követő időszakban nagy hangsúlyt fektettünk a felkészülésre, és rájöttem, ha bármilyen célom van ebben a világban, akkor fel kell kötnöm a gatyámat, mert ez elég durva izomlázzal jár majd. Igazam lett.
Hány versenyen vettél részt idáig? Melyik jelentette számodra a legnagyobb kihívást?
Több, mint 100, ha minden akadályfutó versenyt ide veszek. Volt szerencsém a Spartan mellett részt venni már pl. Fighters’ Run-on, Running Warriorson vagy az Alaptábor által szervezett versenyeken is. A legnagyobb kihívást mindig azok a versenyek adják, amikor az időjárás extrán megnehezíti az amúgy is brutál pályát.
Kapásból 2 ilyen verseny ugrik be. 2019 – Brassó Poiana Beast. 2022 – Kaprun Beast. Mindkét verseny több, mint 10 órás küzdelem volt az elemekkel, de ugyanakkor egy életre szóló élmény is.
Van olyan pillanat, ami számodra a legemlékezetesebb és kiemelt helyet foglal el a szívedben?
Az első verseny biztosan ilyen. De ha azokat a pillanatokat nézem, amit a sporttársaktól kaptam, is mindig léleksimogató. Öncélú minden futam, hiszen magamért, magammal versenyzek. De nagyon sokat kapok a közösségtől, aminek a tagja lettem az elmúlt időszakban. Rengeteg nagyszerű embert ismerhettem meg, akik közül jópárat mára barátomnak hívhatok. A nap végén ez többet ér a finisher éremnél.
Ha még egy versenyt ki kellene emelni, akkor az a 2023-as Spartan Világbajnokság lenne. Itt sikerült megvalósítani egy régóta dédelgetett álmot: hibátlanul végig csinálni egy Trifecta hétvégét. A Sprint, Super és Beast minden akadálya sikerült; ennél tökéletesebben nem is lehetett volna ezt a mérföldkövet időzíteni.
A legfrissebb információm szerint augusztusban sikerült teljesítened a maratoni távot. Mit jelent számodra, hogy maratonistává váltál? Lehet ez lesz az újabb szerelem a Spartan versenyek mellett?
Hogy mit jelent: semmit és mindent.
Amikor hajnalban nekivágtam a 42.2km-nek olyan szintű életerő robbant bennem az első pár száz méteren, hogy szinte nem tudtam összefogni a számat a vigyorgástól, és persze egy-két örömkönnyet is elmorzsoltam.
Most így visszanézve is, többet jelent, hogy egyáltalán el tudok egy ilyen kihíváson indulni, mint az, hogy végig tudtam csinálni azt. Ezt lehet nem tudom jól kifejteni, de ahogy mondani szokták: érezni kell, nem érteni.
A maratonra még 1 éve tuti azt mondtam volna, hogy kell a francnak, és csinálja, „akinek két anyja van”. Először is utálok aszfalton futni. Másodszor pedig nekem azok a futásokat adnak igazán sokat, amikor szembe találom magam az akadályokkal és megküzdhetek a sikeres teljesítésért.
Aztán rájöttem az elmúlt hónapokban, hogy ha mindig csak azt csinálom, ami jól esik, és amiben már rutinosnak számítok, akkor soha nem fogok igazán fejlődni. Oké, eltoltam a határaimat, kiléptem a komfortzónából, de azzal, hogy mindig „csak” ugyanazokat a kihívásokon küzdöttem keresztül magam, kreáltam egy teljesen új komfort zónát. Így próbálok olyan dolgokat is csinálni, melyek az anterior Mid-Cingulate Cortex-t stimulálják (az agyunkban található elülső cinguláris kéreg), amely többek között az önkontrollban, a fájdalomérzékelésben, a motivációban, a kitartásban játszik fontos szerepet, különösen nagy terhelés idején.). Ez lett az én #projectAMCC-m.
Azt írtad az egyik közösségi média bejegyzésedben, hogy sokszor nem másokat akarsz motiválni, hanem „saját magadat kirángatni a semmittevésből”. Hogyan néz ki ez a küzdelem belülről? Volt olyan pont az eddigi versenyek során amikor azt érezted közel vagy ahhoz, hogy feladd?
Volt már feladott versenyem. Például már kétszer is rajthoz álltam az Egyeskő60 teljesítmény túrán. Egyszer sem sikerült teljesíteni. Első alkalommal 2018-ban, teljesen zöld fülűként, lemankóztam 23km-t, amikorra szétment a kezem, csuklóm és így visszanézve, egy teljesen lehetetlen elképzelés volt. Aztán tavaly már eljutottam 38km-ig, de ott megint kudarcot vallott a rendszer. Így van bennem egy kis tüske ezzel kapcsolatosan. No, de három a magyar igazság, így jövőre már remélem feliratkozhatok én is a teljesítők listájára. De nem szeretnék semmit se elkiabálni, ha meg van, csak akkor.
A küzdelem, amire rákérdeztél az szinte napi szinten ott van. Franc se akar reggel 4-kor kelni és 5-re edzésre járni. De valahogy még is megteszem heti 3-4 alkalommal. És ilyenkor mindig büszke vagyok magamra, hogy erősebb voltam a kisördögnél, aki azt suttogta, hogy aludjak még nyugodtan, nem gond, ha kimarad egy edzés.
Egyszerű a képlet magammal szemben. Akarom vagy sem a kitűzött célt. Ha igazán akarom, akkor tenni is fogok érte, még akkor is, ha az kényelmetlen és áldozattal jár.
A „What is your excuse?” a mottód, ami a pólódon is szerepel. Kinek és mit szeretnél, ezzel üzenni?
Kritikus vagyok és provokatív. Első sorban magammal, mert kutya kötelességem megélni a második esélyt. Ígéretet tettem magamnak, hogy a mentális és fizikai egészségemre figyelni fogok. Ez a mottó sokszor megadja a kezdőlökést.
Másodsorban pedig azoknak szól, akik elpazarolják a lehetőségeiket és az egészségüket. Akik azt mondják, hogy nekik ez nem megy, ők erre nem képesek.
Pedig, „ha én meg tudom csinálni, te is képes vagy rá.”
Mesélnél a „Másfél láb” Egyesület megalapításáról és céljáról?
Amikor anno létrehoztuk, akkor a saját robotláb projektemnek kellett egy hivatalos csatorna, amin keresztül az a több ezer ember segíteni tudott. Ezért én most is leírhatatlanul hálás vagyok, mert olyan szintű közösségi összefogás volt akkor, amit azóta is sokszor hoznak fel pozitív példaként otthon. Aztán most már, segíteni szeretnénk a sorstársaknak és a bajbajutottaknak, mert van egy egészséges „tartozom” érzés bennem. Megtanultam, hogy kicsiből lesz a sok.
Beszéljünk egy kicsit a jövőről. Van olyan nagy álmod, amit mindenképpen szeretnél teljesíteni?
A kész munkáról szeretek beszélni, nem az álmokról. Álmodozni mindenki tud. Én nem szeretek előre inni a medve bőrére. Van pár őrültség a fejemben, amivel a feleségem biztosan az őrületbe fogom még kergetni, de majd, ha sikerrel vettem ezeket a kihívásokat, akkor ígérem, beszámolok róluk.
Zárásként avass be minket, hogy amikor éppen nem versenyre készülsz, vagy csak hirtelen úgy döntesz, hogy lefutsz egy maratont…, akkor mi jelenti számodra a kikapcsolódást, pihenést vagy akár feltöltődést?
Van két 3 lábú macskánk, akikkel rengeteg időt el lehet tölteni. (Igen, a családban az egyfőre eső amputáltak száma átlag feletti. – és mielőtt bárki félre értené, a feleségemnek nincs semmiféle fétise az amputáltakkal kapcsolatosan).
Amúgy mindketten szeretünk utazni, művészeti előadásokra, kiállításokra járni. Üvegtigrist és Harry Pottert nézni.
A zene számomra nagyon fontos része a mindennapoknak, és persze ott van az örök szerelem a Real Madrid, ami valljuk be, elég sok időre le tudja kötni a fanatikus szurkolókat.
Köszönjük Zsolt! Hálásak vagyunk, hogy betekintést engedtél a mindennapi küzdelmeidbe és örömeidbe. Az őszinteséged, humorod és kitartásod minden sorban érezhető.
Sok sikert kívánunk a következő versenyeidhez és kihívásaidhoz – biztosak vagyunk benne, hogy bárhová is sodor az élet, mindig lesznek, akik erőt merítenek a történetedből. Kívánjuk, hogy a jövőben is ugyanilyen elszántsággal és humorral járd a saját utadat!
Úgy gondolom,hogy Keresztes Zsolt, alias Kercsó, másfél lábbal, de teljes szívvel bizonyítja nap mint nap, hogy az akadályok valójában lehetőségek és minden a saját akaratunkon, hozzáállásunkon múlik. A Spartan versenyező útja nemcsak sporttörténet, hanem egy olyan életút, amely erőt adhat mindannyiunknak. Amikor Kercsó pályára lép, a közönség nemcsak egy sportolót lát, hanem egy történetet: a kitartás, a küzdelem és az inspiráció történetét.
