Humoros történet arról, amikor 40 évesen újra kiszabadulsz otthonról. Gyors készülődés, rövid buli, tánc, gin-tonik és persze a kihagyhatatlan másnap:
Van egy különleges pillanat az életben, amikor negyven körül újra bezáródik mögötted az ajtó… kívülről. A lakás csendes, a gyerek(ek) alszanak, a házimunka befejezve, és te ott állsz kabátban, kissé bizonytalanul: „Én akkor most… elmegyek itthonról? Este? Emberek közé?”
Igen. Elmész. És ez már önmagábanegy kisebb győzelem.
Ahogy beindul a buli, a tánc is. Az elején még óvatos, ismerkedős mozdulatok, aztán egyszer csak jön egy határozottabb lépés… de hoppá, ezt a csípőm is érzi. A lelkesedés még nagyobb, mint a mozgástartomány, de nem baj, itt már nem a látvány a lényeg, hanem az érzés, hogy igen, újra táncolsz. Kicsit máshogy, kicsit megfontoltabban, de teljes szívvel.
Az indulás előtti lelki felkészülés
A készülődés ma már nem sminkről és a jól átgondolt outfitről szól, hanem a logisztikáról. Ki vigyáz a gyerekekre? Hol a telefonom? Van nálam fájdalomcsillapító? Kell-e pulóver? (Igen. Az már mindig kell.)
A tükör előtt megállsz, és gyors számvetést végzel: „Ez bulis ruha… vagy túl hétköznapi?”
Kezdődik a buli
A helyszínen az első tíz perc nem szórakozás, hanem akklimatizáció. Hangos a zene, villog a fény, valaki túl közelről beszél, sikítoznak a fiatal lányok ha egy jó zenét hallanak. Te pedig azon gondolkodsz, hogy régen vajon miért nem volt ez ennyire zavaró.
Spoiler: ugyanilyen zavaró volt, csak akkor még nem neked.
Amikor rájössz, hogy a buliban te vagy a „felnőtt”
És akkor körbenézel. A tánctéren ott állnak a mai fiatalok. Az első gondolat ösztönös: „Úristen… az ott nem a szomszédom?”
Mínusz fokok, tél van, kabát sehol, a lányok hasa kint a felsőből… amiről elsőre nem tudtad eldönteni, hogy fehérnemű vagy top, de mintha ez lenne az új dress code. A cipő inkább stíluselem, mint lábbeli, a kabát maximum dekoráció, de kézben, soha nem felvéve, becipzározva pláne nem.
Te közben azon gondolkodsz, hogy hideg van, és biztos meg fog fázni. Majd megállsz egy pillanatra, és rájössz: te most komolyan egy idegen fiatal egészségéért aggódsz egy szórakozóhelyen. Igen, ez megtörtént.
Ezen a ponton válik teljesen egyértelművé: nem öregedtél meg, de átléptél egy másik nézőpontba. Ők még a „nem fázom” korszakban vannak, te pedig már a „másnap hogy fogom ezt túlélni” időszakban. Mindkettő teljesen rendben van. Csak más hőfokon.
Amikor a táskaméret mindent elárul
Egy ponton feltűnik, hogy a fiatal lányok táskája kisebb, mint a te pénztárcád. Egy tenyérnyi kis csoda, amibe láthatóan belefér az egész életük: telefon, kulcs, ajakfény, és valamilyen megmagyarázhatatlan magabiztosság.
Te közben óvatosan leteszed a saját táskádat, ami inkább túlélőfelszerelésnek tűnik. Ha kinyitod, előkerül belőle minden, ami „hátha kell” alapon ott maradt: zsebkendő, rágó, fájdalomcsillapító, ragtapasz, kézfertőtlenítő, egy hajgumi, egy elfelejtett blokk… és igen, a gyerek félig megrágott csokija, aminek már nem hagytad, hogy a másik felét is megegye hazafelé az oviból.
Miközben visszazárod a táskád, rájössz: ez nem szégyen. Ez tapasztalat.
A szelfizés új dimenziója
A fiatalok közben szelfiznek. Sokszor. Komolyan. Állnak a tánctér szélén, a telefont pontos szögben tartva, és csücsörítve formázzák a szájukat, mintha ez lenne a belépő az éjszakába.
Te nézed őket, majd ösztönösen ellenőrzöd, nincs-e rajtad valami furcsa, és gyorsan eldöntöd: rólad ma nem készül dokumentáció. Ez az este megmarad emléknek, nem tartalomnak. És ez valahogy felszabadító.
Amikor a beszélgetés „véletlenül” mindig ugyanoda fut ki
Leültök a barátaitokkal beszélgetni, lazán, kötetlenül, elvileg bármiről csak nem a gyerekekről. Az első öt perc még sikeres: munka, élet, egy fél mondat a zenéről. Aztán valaki elejti: „Mi újság a gyerekekkel…?” – és onnantól nincs megállás.
Alvás, ovi, iskola, betegségek, vicces beszólások, hajnali kelések. Senki nem tervezte, egyszerűen megtörténik. És miközben észreveszitek, hogy megint itt tartotok, de nem bosszant, inkább megnyugtat.
Az a bizonyos folyamatos készenlét
Mielőtt igazán elengednéd magad, automatikusan ránézel a telefonodon a gyerekszobai kamerára. Csukva a szem? Mozdulatlan? Jó.
A fejedben ott a B terv, C terv és egy teljes vészforgatókönyv: telefon feltöltve, hangerő fel, taxi szám elmentve, egyszóval „ha hívnak, azonnal indulok” üzemmód aktiválva. Te eljöttél bulizni, de lélekben továbbra is készenlétben vagy.
Amikor már majdnem elhiszed, hogy „megy ez neked”
Pár gin-tonik után hirtelen könnyebb minden. A zene jobb, a beszélgetések gördülékenyebbek, és egy pillanatra tényleg elhiszed: megy ez neked.
Ez az a pillanat, amit érdemes jól megjegyezni. Mert órákkal később, amikor hazaérsz, bedőlsz az ágyba, és pontosan három perc múlva megszólal az a bűvös hang a sötétben: „Anya!”
Ott fekszel, csukott szemmel, mozdulatlanul, hátha csak képzelted. Nem képzelted. Felkelsz. A gin-tonik már emlék, de az élet megy tovább.
A hazatérés diadala
Amikor hazaérsz, leveszed a cipőt, és nem ébresztesz fel senkit, az már önmagában siker.
A kanapéra leülsz, és van egy rövid pillanat, amikor azt gondolod: „Ez most de jó volt.” Persze reggel, már teljesen másképp fogod gondolni, pár óra alvásnak nevezett valami és két fájdalomcsillapító után…
Másnap: a valódi túlélőteszt
A reggel nem hazudik. Kicsit lassabb vagy. Talán több kávé kell. De ott van benned az érzés: nem maradtál ki az életből. Csak más tempóban éled.
Negyven felett bulizni nem visszatérés a régi időkbe, hanem egy tudatos kiszabadulás.
Kevesebb túlzás, több önismeret. Kevesebb hajnal, de több élmény.
Nem kell gyakran menni.
Elég néha.
De akkor igazán!
