A magyar államadósság története 2010 óta olyan, mint egy hullámvasút: egy látványos lejtmenetet egy ijesztő emelkedő követett. De mit jelent ez a hétköznapok nyelvén? Cikkünk egyszerűen, közgazdasági szakkifejezések nélkül mutatja be, hogyan jutottunk el a sikerként ünnepelt adósságcsökkentéstől oda, hogy ma szinte ugyanott tartunk, mint 15 évvel ezelőtt. Megnézzük, mi volt a trükk a nagy csökkenés mögött, és hová tűnt el egy évtizednyi gazdasági növekedés és 3000 milliárd forintnyi magánnyugdíj-vagyon.
A 2010-es startvonal: Egy országnyi adósság és egy időzített bomba
Képzeljük el, hogy egy család adóssága majdnem annyi, mint az egész éves bevétele. Nagyjából ez volt Magyarország helyzete 2010-ben. Az ország teljes adóssága a gazdaság éves teljesítményének (ezt hívják GDP-nek) körülbelül 80%-a volt. A legnagyobb fejfájást azonban az okozta, hogy ennek az adósságnak a fele nem forintban, hanem külföldi pénzben, például euróban és svájci frankban volt. Ez egy igazi időzített bomba volt a gazdaság alatt. Amikor a forint árfolyama egy kicsit is gyengült, az adósságunk forintban számolt összege automatikusan megnőtt, anélkül, hogy az állam egyetlen fillérrel is többet költött volna. Ez a helyzet sürgős cselekvésre kényszerítette az új kormányt, amely a csapból is folyó adósságcsökkentést ígérte.
Az első fejezet: Hogyan lett kevesebb az államadósság?
A kormány látványos harcot hirdetett az adósság ellen, és a számok valóban javulni kezdtek. 2019-re az adósság mértéke a gazdaság méretéhez képest 65% körüli szintre csökkent. Hogyan sikerült ez? A valóságban a javulás mögött több tényező állt, köztük egy igen ellentmondásos, egyszeri lépés. A kormány fogta a magyarok magánnyugdíjpénztárakban összegyűlt 3000 milliárd forintos megtakarítását, és azt az államkasszába irányította, nagyrészt az államadósság csökkentésére. Ez olyan volt, mintha a családi ezüstöt adnánk el, hogy kifizessük a hitelkártyát: a tartozás pillanatnyilag csökken, de ez egy megismételhetetlen tranzakció, nem a mindennapi, felelős gazdálkodás eredménye. Emellett extra adókat vetettek ki a nagyvállalatokra, ami szintén segített a bevételek növelésében. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a kormány megoldott egy fontos problémát: a kockázatos devizahiteleket nagyrészt forintalapú állampapírokra cserélte, amelyeket gyakran magyar állampolgárok vásároltak meg. Ez a lépés valóban biztonságosabbá tette az országot.
A fordulat: Válságok és a visszatérő adósságszellem
2020-tól a kedvező folyamat megfordult, és az államadósság ismét meredeken emelkedni kezdett. A kormány kommunikációja szerint ennek oka a koronavírus-járvány és az energiaválság volt. Ezek valóban komoly terhet jelentettek, de a közgazdászok szerint a helyzetet jelentősen súlyosbította a 2022-es választások előtti hatalmas pénzszórás. Az adó-visszatérítésekkel és egyéb juttatásokkal a kormány rengeteg pénzt öntött a gazdaságba akkor, amikor az árak már amúgy is emelkedtek. Ez olyan volt, mintha benzint locsoltak volna a parázsra: csak fokozták az inflációt, és még mélyebb lyukat ástak a költségvetésen. Ennek eredményeként az adósságmutató visszakúszott a 15 évvel ezelőtti, veszélyesebb szintre, és a kormány ismét kénytelen volt kockázatosabb devizahitelekhez nyúlni a hiány betömésére.
Kritikus zárszó: Hová tűnt 15 év és 3000 milliárd?
És itt érkezünk el a legfájóbb ponthoz. Tizenöt évnyi gazdaságpolitika után szinte ugyanott állunk az adósságrátát tekintve, mint 2010-ben. A végső mérleg kiábrándító, ha megnézzük, mi áll a két oldalon. Volt egy közel tízéves időszak, amikor a világgazdaság szárnyalt – ez egy aranykorszakkal felérő lehetőség volt, hogy rendbe tegyük a pénzügyeinket. Ehhez jött hozzá az a bizonyos 3000 milliárd forintnyi, államosított magánnyugdíj-vagyon. A képlet tehát a következő: 10 évnyi gazdasági konjunktúra + 3000 milliárd forintnyi extra vagyon + 5 évnyi válságkezelés = majdnem ugyanaz az adósságszint. A legnyomasztóbb kérdés, amivel szembe kell néznünk: hová tűnt el ez a hatalmas előny? Az az történelmi lehetőség, hogy Magyarország pénzügyeit hosszú távra stabil alapokra helyezzük, elúszott. A látványos intézkedések és a politikai kommunikáció mögött a fenntartható, stabil gazdálkodás elmaradt, aminek az árát a jövőbeli bizonytalanságban fizetjük meg.
